A környék egyik legcsendesebb és legbékésebb helye, bár néha félelmetesnek hathat, főleg napnyugta után, mikor megreccsen egy ág vagy megmoccannak a bokrok. Soha sem tudhatod, mit rejt a sötétség magában.
Pufók angyalka, a kapu őre, vígan trónol egy kőoszlopon a bejárat mellett. Ahogy az ezüstös holdfény és a reszkető árnyak lesiklanak kőből faragott testén, olybá tűnik, mintha megriszálná meztelen fenekét, s harsonájával a temető belseje felé intene.
A sírhantok között kaviccsal felszórt vékony ösvényen kanyarog. Csordogál a holdfény, ringanak az árnyékok a kripták és a sírkövek oldalán, mialatt egy huhogó bagoly trónol valahol a lombok közt.
Sűrű fák ölelte liget közepén szunnyad a temető. Fehér márványszobrok magas alakjai ácsorognak a sírok közt, némán őrizve a holtak nyugalmát. Amint sötétség borul a tájra, a márványszobrok vakító fehéren felizzanak, s míg a hajnal be nem köszönt, tiszta ragyogásuk tölti meg a temető nyugodt dermedtségét, eloszlatva a ligetben honoló fojtogató sötétséget. Akik késő este térnek erre, hogy meglátogassák elhunyt szeretteiket, azt mesélik, hogy miután a nap nyugovóra tér a horizont alatt, a szobrok bensőjéből halk, lágy énekszó száll az éjszakába. Mintha angyalok kórusa zengene imát, s lágyan suttogó éneklés tölti meg a csendes temetőt.
Ez a temető ősi, tele sötét emlékekkel. A levegő sűrű és földszagú, mely az elmúlással elegy. Minden csöndes és nehéz az éjszakai sötétségtől, mintha évszázadok óta nem zavarta volna semmi és senki a nyugalmat, olyan elhagyatott. Főleg éjjel…
Kezdőlap 
Tárgy: La Fayette temető 
Szomb. Feb. 20, 2010 2:47 pm